Először jelenik meg magyarul a regényeivel és esszéivel rendkívüli figyelmet kiváltó amerikai írónő, Toni Morrison első regénye, a Nagyonkék, amely a szeretetet és a szeretethiányt egyaránt kísérő fájdalom, a varázslatos meseszövés és az örvénylő költői fantázia remekműve. A szerző szülővárosában, az ohiói Lorainben játszódó történet egy áldozattá váló tizenegy éves fekete kislány, Pecola Breedlove sorsát beszéli el. Pecola azért imádkozik, hogy kék szeme legyen, mert így ő is éppolyan szép és szeretetre méltó lesz, mint a sok-sok szőke, kék szemű, filmvászonra illő fehér amerikai kislány.
1941 baljós őszén, amikor a városka kertjeiben nem bújik elő a bársonyvirág, Pecola élete sem tud szárba szökkenni; fájdalmas és borzalmas pusztítással járó fordulatot vesz. Hogy tölti ki egy gyerek szívét a félelem és a magány?
Hogyan lesz tragédia abból, hogy egy vágy beteljesül; erről szól a Nagyonkék, Toni Morrison és egyben az amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotása.
A fülszövegben leírt tartalom a könyv alapján inkább mellékszálnak tűnik. Történet helyett inkább pillanatképeket kapunk a két világháború közötti amerikáról, a feketék helyzetéről.
Eleinte furcsa volt olvasni, mert az egész egy távoli világnak tűnik olyan problémákkal, amelyek remélhetőleg az én (mi) életünkben sosem jönnek majd elő ........ de aztán belegondoltam: Ha az ember megnéz egy-két híradót vagy szenzációhajhász háttérműsort, akkor kiderül, hogy ezek a problémák közel száz évvel később is léteznek. Talán nem ugyanott és nem ugyanazokkal az emberekkel, de itt vannak.
A könyv naturalitása időnként már majdnem brutális, de azért mindig a vonalnak az elviselhető oldalán marad. Így arra ösztökél, hogy olvassuk tovább.
Számomra tanulság, hogy a gyerekek nem buták, ha kérdeznek inkább feleljünk ahelyett, hogy féligazságokkal traktálnánk őket, amelyekből az ő agyuk aztán levonhat egy olyan következtetést, amely a valóságtól már teljesen elrugaszkodott. Aztán fizethetjük a pszichológusukat, amíg nagykorúak nem lesznek. (Mert aztán onnantól kezdve már fizetik maguknak...)
Én szeretem az ilyen, élethelyzeteket felvillantó könyveket, mert minden rosszaság ellenére az embernek tudnia kell arról, ami volt (van).
Az azonban érdekes, hogy a könyv olvasása közben inkább éreztem magam feketének, mint fehérnek. Pedig a bőröm színe nem változott.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.